Emlékmű

**Amelia Raven** Hétf. Nov. 28, 2011 5:40 am

Donovan & Amelia

Úgy döntöttem felfedezem a várost, ha már itt fogok élni egy ideig. Nem árt, ha az "ember" tudja, hol él és az sem, ha megismerem egy kicsit ezt a porfészket. Miután bebarangoltam a várost gyalog (!!!), ami tőlem nagy szó, a parkba indultam. Gondoltam talán ott találok valami ebédfélét, szóval besétáltam és ide-oda tekintgetve kerestem valami megfelelő egyedet. Séta közben azért megnéztem a szökőkutat is, ami kifejezetten tetszett, majd az emlékműhöz battyogtam.
Kicsit elgondolkodtam azon, van-e valami olyan hely a földön, amihez igazán kötődök, de rájöttem, hogy nincs. Az emékművet nézve eszembe jutott a hely, ahol születtem, de csak névileg és úgy, hogy az az életem egy apró része, de nem emlékeztem még arra sem, milyen volt. Egy kép ugrott be: egy kis parasztház, amit egyszer láttam talán de, hogy miért az maradt meg bennem, fogalmam sincs.
Felpillantottam a napra majd lenéztem a gyűrűmre és elmosolyodtam. Mennyit kellett nekem koslatnom ezért a nyavalyás kis ékszerért, hogy végre a napon lehessek, de végül megszereztem.
Felpillantottam és ekkor láttam meg egy férfit szintén a parkban sétálni. Levettem a napszemüvegem és úgy néztem, mert egyszerűen nem hittem a szememnek. Nem tudtam elhinni, hogy még ezt az alakot se láttam, holott lassan egy hónapja vagyok itt.
Immár el volt döntve, ki is lesz az ebédem, így már csak magamhoz kellett valahogy csalogatnom, vagy épp nekem kell oda mennem hozzá.
Feltűnően bámultam, hol a pasit, hol az emlékművet és reméltem, hogy majd oda battyog hozzám, vagy azért, mert feltűnik neki, hogy bámulom, vagy pusztán azért, mert én vagyok elég feltűnő. A lényeg, hogy valahogy bekebelezzem és ebédeljek egy rendeset.

//Szólj, ha nem tudsz majd mit kezdeni. Very Happy

Átírom, ha kell. Smile

//

**Donovan Grayson** Hétf. Nov. 28, 2011 12:12 pm

Mystic Falls. Milyen találó név ennek a kis városkának, mely szinte magába szippantja a mágiát, a különleges teremtményeket, bölcsője és otthona mindannak, ami természetfeletti. Ide fut be minden szövevényes, misztikus szál, és áll össze egy kibogozhatatlan csomóba. Sokat hallottam már erről a városról, nyomon követtem a főbb eseményeit, de nem sokszor jártam itt, mióta a családunk széthullott, és szétszéledtünk. Annak pedig már több mint ezer éve. Most mégis erre vezetett az utam, mert a bátyámról és a húgomról híreket hozó szellő is innen fújt. Az információim szerint Klaus és Rebekah is itt van a közelben, Elijah is járt erre nem rég, sőt, Mikael nevét is ismét kapcsolatba hozták vele. Összejönne ismét az ősi család? Érdekes, nem várt fordulat lenne. Pedig ebben reménykedem már évszázadok óta. Ezen mesterkedem, hogy fel tudjam venni a harcot a bátyám ellen, szembe tudjak szállni vele a családom szabadságáért. Ki tudja? Talán végre eljött ennek is az ideje.
Egy hotelszobába költözöm, majd elindulok, hogy felfedezzem magamnak a várost. Semmi sem ismerős abból, amit itt látok. Városon kívül a tájat szemlélve még van valami, ami feldereng. De a város idegen tőlem. A központot járva eltévedek a parkig is, így hát úgy döntök, azt is keresztül szelem. Egy régi emlékmű mellett elhaladva, melyet a városalapító honatyák tiszteletére emeltek, feltűnik egy ifjú, vörös hajú hölgy. Az a fajta, aki csak úgy vonzza a tekinteteket, kacér pillantásaival pedig csak még fokozza a hatást. Nem mintha olyan könnyen elcsábulnék. Férfiból vagyok, de eleget éltem, tapasztaltam már, hogy ne tudjon levenni a lábamról egy elbűvölő mosoly, ne tudjon bárki ujjai köré csavarni egyetlen igéző pillantással. De a kíváncsiság ott motoszkál mégis bennem, ezért közelebb sétálok. Szinte biztos vagyok benne, hogy a hölgy vámpír. A tartása, a tekintete, a mozdulatai... mind ezt sugallják. És a régi gyűrű az ujján. Napfénygyűrű, bizonyára. De persze tévedhetek is.
- Üdvözletem a bájos hölgynek! - biccentek udvarias mosollyal a nő felé.
- Szintén a magányos séták híve? - kérdem érdeklődve pillantva rá, majd az emlékmű felé fordulok, hogy elolvassam, mit írtak rá, ha már itt vagyok.

**Amelia Raven** Kedd Nov. 29, 2011 3:03 am

Nem kellett sokáig pillognom a férfira, hamarosan elindult felém. Elképesztő volt az a magabiztosság, amivel sétált, majd meglepetten hallgattam az üdvözlését. A régi időket idézte számomra, ami nagyon jól esett, hiszen manapság ilyet nem hall az "ember".
Nem megszokott az udvariaskodás és még, csak nem is divat. Ha egy férfi meg is szólít, akkor inkább azt mondja, hogy "Csá szépségem" vagy -ami a kedvencem- "Szia cica, van gazdád?". Komolyan, szánalmas, amit mostanság megengednek maguknak a férfiak. Nem is értem a nőket, hogy képesek ezt elviselni, hiszen nincs is jobb, mint, amikor udvariassággal érzékeltetik egy nővel, hogy nő. Ezért is tetszett annyira, ahogy a férfi üdvözölt, mert úgy éreztem, végre egy úriemberre akadtam.
-Részemről a szerencse.- mosolyogtam bájosan, közben végig mértem a férfit. Elképesztően sármos volt, magas és látszott rajta, hogy izmos is. Elismerően elmosolyodtam, majd én is az emlékmű felé fordultam és úgy válaszoltam a kérdésére.
-Nem vagyok a híve, de jobb híján így is megteszi.- mosolyogtam és elolvastam már vagy harmadszorra a szöveget, ami a kis táblán állt.
-Na és ön?- kérdeztem, közben újra a férfira pillantottam. Valami furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, de el nem tudtam képzelni, mi az. Míg őt néztem, végig ezen töprengtem.
-Mondja, hogy helybéli és útba tud igazítani.- mondtam, közben drámaian sóhajtottam egyet, majd bájosan vigyorogtam tovább és reménykedtem benne, hogy felajánlja a segítségét. Mi sem lenne kellemesebb, mint egy ilyen férfival sétálgatni Mystic Falls utcáin.
-Egyébként, Amelia vagyok.- kezdeményeztem a bemutatkozást, közben bájos mosollyal az arcomon méricskéltem tovább.

Ajánlott tartalom

Emlékmű

Emlékmű

Re: Emlékmű

Re: Emlékmű

Re: Emlékmű

Re: Emlékmű