Menza

..

- Stefan Salvatore
-- It's a strange life with strange people. You're strange, Honey...

Tulajdonképp, miért nem lehet férfi és nő közt barátság? Miért kell mindenkinek azonnal kombinálnia? Ha már jóban vagyok egy férfival, akkor biztos együtt vagyunk. Persze nem ez az egyetlen dolog, amit felfújnak. Ha már szép valaki, akkor szajha is, nem? Ha okos, akkor stréber. És még sorolhatnám a cifrábbnál cifrább példákat, de nem teszem. Nem teszem, mert sosem érnék a végére és akkor egyszerűen csak ülnék egy helyben, mesélve a szánalmas életemet. Mert minden bizonnyal oda lyukadnék ki. Hogy hogyan is kerültem a világra, honnan érkeztem, hogy csavarta el a fejemet, majd törte össze a szívemet Ted, aki igazából egy álompasi. Mindenemet feláldoztam miatta, ő pedig megalázott. Kapcarongy voltam. Miután fényesre pucolta velem magát, elhajított. Végül is...másra nem vagyok jó. Ugye? Vagy csak ennyit érdemlek? Ennyit ér a szánalmas életem? Gyerekként nem erről álmodtam. Igazából semmi sem olyan, mint ahogy elterveztem. Egy lakásban élek Mystic Fallsban. Diák vagyok, még munkám sincs igazából, csak tanulom az újságírást. A szívem darabokban van, a lelkivilágom zűrös és sötét...Na már csak a boszorkányság hiányzott mindennek tetejébe. Félek. És ideges vagyok. Utóbbi egyre gyakrabban. Olyan dolgok bosszantanak, amik alapjáraton nem szoktak és ezeknek a barátaim isszák meg a levét. Sajnálom őket. Őszintén sajnálom, hogy ilyen idiótán viselkedek egy férfi miatt. Csakhogy számomra nem csak egy férfi volt, hanem A FÉRFI. Szerettem. Szeretem. Nem tudom, már nem vagyok biztos az érzéseimben. Olyan, mintha az a másfél év hazugság lett volna. Vagy álom. Mind a kettő valótlan és nincs értelme. Becsaptak, átvertek, szétzúztak. Csoda, hogy össze tudtam kapargatni a darabjaimat.
Bokacsizmám még csodálatra méltó módon száraz volt, azt hittem, hogy az a vékony velúr elfog ázni. Úgy néz ki tévedtem. Fekete szövetkabátom némileg szöszös volt, könnyen meglátszódtak rajta a cérnaszálak is meg ilyesmik. Egy sötét, koptatott farmert viseltem már csak azért is, hogy ne tűnjek túl elegánsnak, mikor csak a suliba jövök. De igazából miért is? Ja igen. Unatkoztam. Illetve magányosan üldögéltem otthon, egyedül a macskám tudott valamelyest lekötni, de hát...ő is csak egy állat. A gondolataim ettől függetlenül még Ted körül szaladgáltak. Icipici, hajszálvékony hálókat szőttek, amik összekötötték emlékeimet. Minden emléket, ami a Vele töltött időből maradt meg. Fellépdeltem a lépcsőkön, majd próbáltam kinyitni a nehéz bejárati ajtót. Zárva. Lehunytam szemeimet, erősen koncentráltam. A varázslatok nem olyan egyszerűek ám, mint gondolják. Főleg így nem, hogy alig két hónapja jöttem rá, mi vagyok. Mély levegőt vettem, mellkasom egyenletesen emelkedett és süllyedt. Aztán kattant valami. Elmosolyodtam, belöktem magam előtt az ajtót és a menza felé lépdeltem. Sosem jártam még ott. Úgy általánosságban is keveset eszek, nemhogy majd még fizetek a semmiért. Azért annyira nem vagyok gazdag, hogy fizessek azért, amit meg sem eszek. Alsó ajkamba haraptam, kezdtem úgy érezni, hogy rossz dolgot művelek. Betörtem a suliba. Szuper. A jó kislány imidzsemnek annyi. De ha már ott voltam és pont kapóra jött pár dolog, miért ne fordíthatnám hasznomra a helyet? Nagyot nyeltem, majd kihúztam egy széket az asztalok közé. Nyelvemmel megnyaltam felső ajkam, majd újra koncentráltam. "Szék. Levegő. Erő. Magas. Emelkedik. Súly. Könnyű. Lebegés." E szavakat kántáltam magamban, közben tudtam, hogy reménytelen. Anya közölte velem, hogy ne várjak túl sokat az első fél évben magamtól. Képtelen vagyok tárgyak mozgatására...szerinte. Fogaimat, egész állkapcsomat megfeszítettem, végül résnyire nyitottam szemeimet. Meghökkenve vettem észre, hogy a szék a levegőben éppen csak ide-oda mozgott. A szívem hevesen dobogott, arcomra a boldogság elég érdekes, ám annál láthatóbb vonása ült ki.

Mikor végre elhatároztam, hogy soha többé nem teszem be a lábamat a gimnáziumba, most mégis itt vagyok...és hála a magasságosnak, kötelező is a dolog...pesztrálhatom Elena-t...nem hiszem el, mi vagyok én, valami bébiszitter?! De ahhoz a lányhoz egy egész mentő egység is kevés lenni...amilyen kis porcelán szépség, aki csak úgy elvész egy ölelésben, olyannyira könnyen kerül bajba is...de a legrosszabb párosítás, hogy többnyire ő keresi a bajt, amibe belepottyan...Hihetetlen az a lány! Ha tehetné megmentené az egész világot, minthogy magával törődjön és élje tovább az életét?!
Mindegy...a jó öreg Stefan majd most is megmenti attól, hogy az miatt kerüljön bajba, mert engem akar megmenteni...ördögi kör! Azt leszámítva, hogy ő a saját őrült ötletétől vezérelve akar megmenteni, nekem meg kötelességem őt életben tartani, mert Klaus-nak kell...
Bevallom, Klaus-t se értem, hogy mi az istent akar?! Gyártja itt a privát állatkertjét, hogy utána isteníthesse magát. Alkot, teremt, és kisajátít önző mód, szabad akaratot megtagadva.
Istenem, miért nem végeztünk vele, amíg lehetett?! Egy nagyra nőtt gyereket szabadítottunk rá a világra, akinek elég már csak a mi létünk is, és akkor még ott vannak a farkasok, boszorkányokról nem is beszélve...de még kellett hibridekkel is kipingálni ezt a kisvárost.
- Hát te mi jót csinálsz, kicsi lány?! - lépek be a menzára. Sehol se egy lélek amúgy, szombat lenne, vagy szünet, mert nem rémlik! De határozottan egy fekete hajú lány székeket reptet a levegőben...nekem már Bonnie is épp elég boszorkány volt...és mellesleg nagyon ügyes...de ez most mellékes, de nem hiszem ő az iskolában gyakorolt volna.