Rebecca Meredith Yelnats

REBECCA MEREDITH YELNATS



Alapinfók

Név: Rebecca Meredith Yelnats
Kor: Igazából még csak leszek…de tizenhat!
Nem: Lány
Faj: Ember
Születés helye és ideje: 1995 / Július / 04 – Amerika / New York - Manhattan

Leírások

Szeretek pattogatott kukoricát enni a moziban. Anélkül nincs is mozi élmény!
Imádok inkább sms-t küldeni, mint telefonálni, mert híváskor mindig bénázok, és imádom a Blackberry-im gombjait nyomkodni.
Szeretem, ha szól a rádió a szobámba, hogy ne érezzem magam egyedül… bár most otthontalan vagyok, szóval egyelőre ez mellékes. De zenét mindig hallgatok!
Jó egyszerre több könyvet olvasni, mert mikor melyikhez van hangulatom, és ugyanígy az érzéseim befolyásolják, mikor miről írjak.
Szeretem megfogadni mindig, hogy nem leszek romantikus alkat, aki a nagy Ő-ről álmodozik, és gyönyörű esküvőt tervez, de azért az én szívem se jégből van, így egy szál rózsa, nekem is bejön, még ha utálom a virágokat.
Viszont nem szeretem a gyerekeket! Azok félelmetesek, és maga a terhesség is horrorisztikus dolog!
Nem szeretnék soha sem lemondani az édességről, anélkül meghalok! De komolyan!
Nem szeretnék soha, de soha felnőni, felnőttnek lenni nem mulatságos!
Nem szeretek színházba járni, magamtól végképp nem… főleg nem operára, vagy balettra.
Nem szeretem a könyvtárakat, félelmem, hogy egyszer benn ragadok! … éjjel az egy ijesztő hely lehet!
Mindig azt mondom, hogy majd holnap megcsinálom, nekiállok… de az a holnap még nem jött el!

Ez vagyok én

Szóval beszéljek magamról pár mondatban?! Nem is tudom…legyek sablonos, vagy alternatív és ne írjak le semmit?! De komolyan, mit lehet elmondani pár mondatban, hogy ez vagyok én, és ismerjetek meg, ha többet akartok tudni?! Meg alapból, szedjem pontokba, felsorolás szerűen, és legyek szemét, tegyek az időrendre?! Végül is, össze-vissza ugranak be dolgok! De akkor neki is látok szerintem, valamit csak illene mondanom, még ha nem is vagyok egy meglett ember.

Tehát…Rebecca Meredith Yelnats vagyok, és még kiskorú…sajnálom, ezt muszáj volt leírom, mert olyan vicces, nem tudom miért, csak szimplán. Nos, 16 éves vagyok, leszek, ez most kicsit mellékes.
Sokkal lényegesebb, hogy most kerültem át egy másik gimnáziumba, lévén eddig Los Angeles-ban tanultam eddig. Csak összevesztem anyámmal, és…na, ez így kicsit bonyolult lenne, szóval csak teljesen elölről kell kezdenem.

Édesanyám, Karen Shephard, egy igazi angol nő kecsessége jellemzi, ahogy apám mondja mindig „művészien ívelt testű, hogy egy ecsettel, ha körbe festenénk, még akkor sem kapnánk meg azt a gyönyörűséget, amilyen Ő”. Szóval ez az isteni szépség, olyan tízen akárhány évvel ezelőtt, volt olyan ostoba, hogy beleszeretett az én apámba. Stanley Yelnats-be, aki azóta se változott semmit, annak ellenére, hogy elismert író, olyan mint egy nagyra nőtt gyerek.
Hogy hogyan találkozhatott, egy angol úri család sarja, és egy lepukkant suhanc, erre a válasz egyetlen szó, vagyis város neve: Amszterdam.
Hisz egy olyan helyen, ahol legális a fű, egy olyan lány, aki ki nem állja, hogy a szülei parancsolgatnak neki, megtervezik az életét, és jogászt akarnak belőle faragni, vagy épp egy kiváló sebészt, az kapni fog az alkalmon, hogy egy olyan férfi karjába fusson, akit megvetnének az erkölcsös felnőttek.
Elvileg valami osztály kirándulás volt, vagy mi fene…de milyen tanárok azok, akik nem fogják fel, hogy a bűn városába vitték a diákokat?! Tehát anyám kivételesen nagyban tett a szabályokra, és végre élvezte az életet, ami nem arról szólt, hogy balett órákra járjon, magántanárokhoz, hogy nyelvleckéket vegyen, és majdnem úgy éljen, mint egy érzéketlen zombie.
Ehelyett a klasszikus zenéket félredobva, megismerhette a Doors-t, a Pink Floyd-ot, az AC/DC-t, a Nirvana-t és még sok mást, egyetlen hétvége alatt, és elveszett egy gyönyörű meleg barna szempárban, aki ostoba ígéretek helyett, csak annyit mondott, hogy vele mindennap ilyen lenne.
Nos egy tinédzsernek, ez maga az álom, csak pár év múlva, amikor már meg kéne élni valamiből, és ugyanúgy megy a tespedés otthon, akkor már nem olyan jó móka.
Karen elszökött Stanley-vel, nem szálltak fel a buszra, ami visszavitte volna őket a repülőhöz, és a lány így az unalmas és esős hétköznapokhoz térhetett volna vissza, hanem ráböktek egy forgó földgömbre, és Olaszországba mentek. Épp tartott a bál szezon, álarcot húztak, elvesztek a tömegben, szórakoztak, tomboltak, elfeledték, hogy hova tartoznak, és szabadok voltak, és nem számítottak a következmények.

Nos, így történhetett az, hogy az én buggyant apám, teherbe ejtette az anyámat, aki előtt még ott állt egy híres egyetem megmászandó lépcsőfoka. Karen nem ijedt meg, talán bele se gondolt, mit jelent egy gyerek, olyan tizennyolc, vagy - kilenc évesen. Szerette az apámat, de Stanley nem tudott semmit biztosítani neki.
Így Karen visszament a szüleihez, felvette az érzéketlen álarcot, és folytatta az életét, de csak addig, amíg New York-ba nem jelentkezett matematikusnak, és így viszlát-ot nem inthetett a felmenőinek, és nem repülhetett Stanley karjaiba. A szülei ellenezték, hogy nem Angliában tanul, de Karen így is doktori címért ment, és bármi meglepő, imádta a matematikát.
Szóval fél siker volt a szülőknek, és fél siker Karen-nek, hogy azért azt csinálja, amit szeretne, még ha pár hónap csúszással is, és egyelőre levelező szakon a kisbaba, vagyis én miattam.
Anyám fogta magát, és még a nyáron elköltözött a nagy almába, ahol egy Upper East Side-i luxuslakásba várta apámat, aki egy táskányi cuccal érkezett meg, és veszett el a nyolc szobás kéróban.
Stanley lehet akkor már kezdte felfogni, hogy hagyni kéne az egészet, de anyám zöld szemeinek nem tudott ellenállni, minden pillantásban újra és újra bele szeretett. Így történt az, hogy a függetlenség napján, 1994-ben felsírtam, pontosabban, felnevettem én.
Apa mindig azt mondja, hogy sajnos én kerültem az első helyre a nagy szerelmei listáján, szóval anyu elé.
Nem volt könnyű velem, hihetetlenül rossz gyerek voltam, és állandó figyelmet követeltem, annak ellenére, hogy imádtam egyedül lenni, és képzeletemmel ellenni. Bár az biztos, hogy jobban imádtam hallgatni apám őrült történeteit, ami élete egy-egy szelete volt, és anya még túl kicsinek tartott némelyik erkölcstelen meséhez.

Szóval így nevelkedtem, apám írógép kattogása, anyám számológép ütögetése mellett. De ahogy előre látni lehetett, nem lett jó vége a kapcsolatnak.
Amikor kezdtem volna az általánost, vagyis még csak óvodába tipegtem, anyám lassan befejezte az egyetemet, és mivel neki konkrét tervei voltak, ellenben apámmal, aki csak írt, így visszament Londonba, akkor már a nagyszüleim igazából mindenről tudtak, de az a két betű „dr” elhomályosította őket, így nem is érdekelte őket, hogy én a világon vagyok.
Francia iskolába írattak, pedig fogalmam se volt a francia nyelvről, és nem is akartam vele tisztában lenni.
Három-négy évig kínoztak vele, de bármennyire dallamos volt a francia, én makacsul elleneztem, még ha nem is voltam nagyon tisztában a dolgokkal.
Így kerültem át egy firenzei iskolába, enyhén látszik, hogy a nagyszüleim minél messzebbre akartak küldeni, anyámat meg akkor már a munka Londonhoz kötötte. Szóval így jártam ki az általános iskolát három helyen, mivel két év olasz után, kicsaptak, és a legközelebb, Skóciáig jutottam.
Anyám megelégelte a nagyszülők viselkedését, felmondott, és visszament New York-ba, de addig nem is hallott apám felől.
Elkezdtem a gimnáziumot, és már kezdett volna elragadni a yuppie életvitel, amikor egy nap, egy elég lestrapált fazon, cigarettával a szájában, egy régi Porche –nek dőlve, várt a bejáratnál. Na, ez a fazon volt az apám, de ha egy vadidegen lett volna, akkor is simán elhúzok vele, minél messzebb ettől az alakoskodástól, ami ezen a környéken zajlott.
Szóval viszlát egyenruha, vár rám Kalifornia, Venice Beach. Mindig napsütés, bikinibe való virítás, és görkorcsolya! Imádtam! Főleg Los Angelesben tanulni…a UCLA-ra akartam volna jelentkezni a gimi elvégzése után…
Bár anyám ennek nem annyira örült, utánunk jött, és apámat lehordta mindennek, de láttam a szemében, hogy még mindig megveszik érte, de nem akart abban a pocsolyában elsüppedni, amibe apám totyogott évek óta, megragadva egy felelőtlen tinédzser szintjén, de engem nem tudott elrángatni.

Na, ez lenne a történetem, hogy hogyan kerültem Kaliforniába…kicsit hosszúra nyúlt, és akkor még magamról sokat nem is mondtam el. Nem kell nagy dolgokra gondolni, egyedül egy dolog az, ami még fontos az életembe, az pedig Samuel Matthew Williams.
Tudom, sablonos, hogy egy srác az, aki fontos pont az életemben, de… mindegy. És bár ez is klisésen hangzik, de ő volt az a srác, akinél soha nem volt, és nem is lesz jobb az életemben…de ez túl nyálas.
Tehát a lényeg, egy jó hosszú nyári szünet, pontosabban egy nagyon elnyúlt születésnap, és sötét, és tomboló tűzi játék, és pár pohár whisky, és egy spangli. Elvesztem barna szemeiben, ahogy évekkel ezelőtt anyám, és bár enyhén úgy kezdődik ez a történet, mintha csak a Grease-t mesélném, de a béna dalokat leszámítva, tényleg ez történt. Én akkor voltam tizennégy éves, vagyis lettem, és nem érdekelt semmi, csakhogy ez a srác a karjaiban tartson, és ez romantikusan hangzik, ahogy a tengerparton való összebújás is, velem mégis ez történt.
Az egész történetet csak az bonyolította meg, hogy kiderült, Ő már bőven a húszas éveit tapossa, és nem mellesleg anyám egyik diákja. De én inkább befogtam a fülem, nem akartam többet megtudni, csak nem akartam elveszteni ezt a mámorító érzést.
De véget ért a nyár, elkezdődött az iskola, és Ő eltűnt, hosszú időre, én pedig napokig zokogtam csak, törtem zúztam volna, nem kötött le a tanulás.
Végül kinyitottam a szememet, és úgy döntöttem teszek a világra, nem érdekel semmi, és egy olyan katyvasz életet kezdtem élni, ami hasonlított apáméhoz, de keveredett a new york-i elit életvitelével is. Nem voltam se yuppie, se művész, csak egy csaj, aki szívesen hívatta meg magát pár italra, bájait használva, és reggel cigarettára gyújtott, nem járt be az első óráira, és még a kokaint se mellőzte.
De aztán kaptam egy telefont Tőle, hogy ne csináljam ezt, ne tegyem tönkre az életem, és bármennyire úgy éreztem, hogy még jobban rombolni akarom magam, mégis kezdett alább hagyni ez az életmód. A telefonhívások gyakrabban jöttek, mintegy ellenőrzésként, majd néhány levél, de nekem esélyem se volt válaszolni, mert se címet nem tüntetett fel, és általában fülkéből hívott. Viszont anyám úgy döntött, hogy apámnak szüksége van rá, meg neki is szüksége volt rá, szóval ideköltözött, festegetni kezdett…kiderült, hogy a matematika mellett, festeni imádott csak jobban. Apám ihletre kapott, de még mindig csak nyúzzák egymást, hisz Stanley hiába szereti anyámat, ha olykor más nőkkel bújik össze. Karen szerint ez egy nagy baj, hogy ebben apámra ütöttem.

És talán itt érünk oda, hogy én mit is keresek Mystic Falls-ba, egy olyan városba, ami úgy néz ki, mint a Vissza a jövőben díszlete...hát röviden kicsaptak az iskolából, nem tudtam javítani az átlagom, és akkor még az igazgatónak is beszóltam. A hívások elmaradtak, ahogy a levelek is, de egy viszont érkezett, amiben közölték, hogy mostantól ebbe a gimibe kell járnom, és örülnek a jelentkezésemnek, és remélik élvezni fogom az ott eltöltött éveket, és ez egy nagy lépcsőfok lesz az életem megtervezésében.
Csak nem értettem, hogy miért egy isten tudja hol található városba küldtek?! Nem értettem, fogalmam se volt arról se ki jelentkezett a nevemben, hisz az igazgató miért tette volna, beszóltam neki, és örülhettem, ha valahol, valaha felvesznek és legalább leérettségizhetek! Vagy apu megtudta volna, esetleg anya?! Nem, anya már kiverte volna a bilit...mindenesetre széttéptem, majd meggyújtottam, és a lángjával cigarettára gyújtottam, majd este pár holmival egy táskában, meg apám első megjelent művével, melyet személyesen nekem ajánlott, elindultam ebbe a bendzsa nevű városba!

Rebecca, kedves, üdv köztünk!

Az előtörid elfogadom,
már mehetsz is játszani!