Glória bárja

Irány vissza Chicago! Fogalmam sincs, hogy Mikael miért gondolja azt Klausról, hogy visszatérhetett oda, hiszen a hibridke egyáltalán nem zakkant, de mindegy. Mondjuk lehet, az még érdekesebb kérdés, hogy én egyáltalán mi a fenéért hallgatok bárkire is, legyen az akár egy ősi vámpírvadász vámpír, vagy bárki más. De már egyértelművé vált, hogy ha le akarjuk győzni Klaust, Mikael az egyetlen esélyünk. Ő ismerheti a gyengéit, és van olyan erős, hogy szembeszállhasson vele. Ezért muszáj elnéznem neki, hogy majdnem megölt, és a kérésére Klaus nyomába indulok, legalábbis megpróbálom kideríteni, hogy merre menekülhetett a nevelőapucija neve hallatán. Elég kicsi az esélye annak, hogy visszatért volna a szeles városba, de ezt a lehetőséget is ki kell aknázni. Mivel korábban én jártam a fiúk nyomában itt, ezért most is én lettem megbízva felkutatni a korábbi helyszíneket. Ha valahol el szeretném kezdeni a kutatást, az egyértelműen Glória bárja. Bár már nem ő vezeti, természetesen, hiszen néhány nappal ezelőtt magam végeztem vele, amikor Stefant épp készült halálra kínozni. Igazából sosem bírtam túlzottan a vén szipirtyót. Nem mintha általában lepacsiznék a hozzá hasonló banyákkal. Na de volt már arra is néhány példa, hogy jól kijöttem egy-egy boszival. Hát Glória nem tartozott közéjük. Ahogy hallom, most az unokahúga vette át a helyét a bárban. Na ez sem egy tipikus szépség. De a lényeg, hogy senki nem tudhatja, miattam borult itt gyászba a helyiség, ezért lazán, ártatlan képpel besétálhatok, mintha először járnék itt. Szerintem úgy sejtik, Klaus végzett a banyával, amiért az kikezdett a kis ripperjével. Szóval hátha megpróbáltak utánajárni, hol is van a hibrid. Már csak be kéne itt fűzni egy-két vámpírsrácot... vagy nem vámpírt... mindegy. A lényeg, hogy valaki beszéljen végre.
Épp nagyban illegetem magam a pultnál két pasi között, amikor egy vörös vámpír ribi odapofátlankodik.
- Hát nagyon úgy néz ki, hogy igen - mérem végig fintorogva, csípőre tett kézzel, mintha a csőcselék jelzőt saját magára mondta volna.
- Esetleg segíthetek valamiben? - kérdezem meg, de a hangomból egyértelműen kiveheti, hogy a kisujjamat sem mozdítanám érte, csak le akarom rázni. Épp küldetésen vagyok. A hátam közepére sem hiányzik egy ilyen liba most.
- Egyébként ha nem tetszik a hely... tudod... kívül tágasabb - bökök az ajtó felé, majd tüntetőleg hátat fordítok, és ismét a srácok felé fordulok.

Nagyon valószínű, hogy szintén vámpír a kis lotyó. A mozdulatai, a stílusa, az elejtett szavai. Mind erre utalnak. És szerintem ő is tudja rólam, hogy mi vagyok. Ami különös, mert soha nem szoktam feltűnősködni. Az elmúlt ötszáz évben, amíg Klaus elől menekültem, megtanultam, hogyan maradhatok aránylag láthatatlan, még "játék" közben is. De most valószínűleg jobban figyeltem arra, hogy valami hírmorzsát megtudjak Klausról, minthogy a kilétemre vigyáztam volna. Persze az sem kizárt, hogy hallott már rólam a csaj, ha egyszer tényleg vámpír.
- Na ide figyelj! - termek villám gyorsan a csaj előtt. Nem nagyon zavartatom magam, meg igazából nem is annyira fontoltam meg, hogy mit csinálok. Már kezd kihozni a sodromból. De ez egy vámpír- illetve boszorkány bár. Aki ide bejár, vagy fajtánk beli, vagy tud rólunk. Viszont ha egyik sem, akkor majd utólag megbűvölik, hogy ne emlékezzen semmire.
- Már megbocsáss, de én voltam itt előbb! És mint már mondtam... ha valami nem tetszik, nyugodtan elpályázhatsz. De velem ne szórakozz! - hajolok egészen közel, és szinte suttogok, de nem érek hozzá. Nem akarok jelenetet rendezni, nem ezért jöttem, megvan a magam dolga. Csak kedvesen figyelmeztetem, hogy nem jóval akar ujjat húzni. Nem tolerálom, ha valaki beleköp a levesembe.
- Nekem dolgom van ezekkel a srácokkal - persze nem olyan, mint amire ő gondol, csak egy kis információt akarok kiszedni belőlük. De ezt nem kötöm a vörös liba orrára. - Van még itt épp elég szerencsétlen halandó. Menj, és keress magadnak másik játékszert, amíg szépen mondom! - még mindig suttogok, de a hangom épp elég fagyos ahhoz, hogy vegye a lapot. Remélem okos kislány, és tovább áll, mielőtt még jobban kihúzná a gyufát. Ismét a fiúk felé fordulok, a közelebbi karján mosolyogva végigsimítok, de annak arcán bugyuta értetlenség, és némi félelem tükröződik. Ah, muszáj lesz bűvölést alkalmaznom.

Úgy látszik a csajszi gyorsan tanul a szép szóból. Nagyon helyes! És igazából nem is igazán érdekel, hogy a miattam vonul vissza, hogy kerülje a balhét, vagy a pult mögött álló boszi szemeinek veszélyes villanása tartja vissza attól, hogy további vitákba szálljon velem. A lényeg, hogy tiplizik, mielőtt szó szerint a torkának ugranék, és végre ismét a srácoknak szentelhetem minden figyelmemet. De sajnos ezek ketten még annál is unalmasabbak, amint amilyennek tűnnek. Semmit nem tudnak, semmi hasznukat nem veszem. Illetve... valamire mégis csak jók lesznek. Csak nem itt. Glória kuzinja vagy kije túlságosan figyel, ezért jobb lesz ezt kint elintézni. De előtte van itt még valami, ami érdekelne. Méghozzá, hogy ki is ez a vörös liba, aki itt pattogott nekem az előbb. Szóval a fiúkáknak most egy kicsit várniuk kell.
- Még egy kört! - intek a pultos csajnak, mire mindhárman kapunk egy-egy whiskeyt. A sajátomat kézbe veszem, aztán egyenként megidézem a srácokat.
- Iszogassátok szépen meg az italotokat, fizessetek, aztán sétáljatok ki a szomszédos sikátorba, és várjatok ott rám... - Ha most kimasíroznának, mint két agyatlan robot, az elég feltűnő lenne, én pedig mindennél jobban utálom a feltűnősködést. Kutakodni jöttem ide, nem pedig azért, hogy egy-két hülye lépéssel felhívjam magamra a figyelmet. De ha az italuk elfogyasztása után vonulnak ki, azzal nem lesz semmi gond. Utána pedig én fogyasztom el őket. De előbb beszélnem kell ezzel a kis ribivel.
- Üdv! - lépkedek a vöröshöz, majd leülök vele szemben az asztalhoz. - Az előbb nem volt alkalmam bemutatkozni. Katherine vagyok - teszem le az italom, és dőlök hátra a székemben.
- Mindig ilyen kedves vagy, vagy csak engem tiszteltél meg ezzel a bemutatóval? Esetleg a vacsorát félted ennyire tőlem? - célzok a srácokra, akik még a pultnál ácsorognak.

Természetesen észreveszem, hogy a pasi megközelíti a vöröst, és hogy épp készül valami, de fikarcnyit sem érdekel. Sőt! Örülök, hogy bekavarhatok. Hogy is mondják ezt? Kölcsön kenyér visszajár. Szóval nem zavartatom magam, csak leülök a csajjal szemben, miközben a férfi egy éles kanyarral irányt vált. Hát így jártál, szivi. Pech!
- Pardon? - vágok meglepett képet a szitokáradatra. - Talán megzavartan valamit? - nézek ismét a férfi után ezúttal teljesen ártatlan képpel. - Ah! Bocsi, nem vettem észre... - Aztán lassan gonosz mosoly kúszik az arcomra. Nem leplezem, hogy élvezem a helyzetet. De a csaj gondolom úgyis tisztában van vele.
- Amelia? Örvendek! - Egy frászt! De tanultam illemet, még ha ez néha nem is látszik. Egy apró mosolyt varázsolok az arcomra, és biccentek a bemutatkozására.
- Értem. Nos... megnyugtatlak, nem zavarok be többet. Tiéd lehet az egész kocsma... azt a kettőt kivéve - mutatok a két srácra, két lábon járó vacsoráimra, akik éppen most fizetik ki az italunkat, és indulnak meg kifelé, a sikátorba, ahová irányítottam őket. - Ők rám várnak. Nem éppen a legjobb falatok. De ma nem vagyok válogatós kedvemben - mondom, és most először őszintén elmosolyodok.
- És mondd csak Amalia, mi dolgod itt Chicagoban? Helyi vagy? Vagy te is átutazóban? - próbálok kicsit barátságosabb hangot megütni, és ismerkedni, ha már ide ültem. Egyébként is... igaz, hogy első körben kihozott a sodromból, de mégis... azt hiszem, hasonlítunk. Egy igazi vérszomjas ribinek tűnik. Tetszik a stílusa, azt hiszem, jól meglehetnénk, ha elfelejtjük a kezdést. Bár mi tagadás, néha kötözködni is jól esik az embernek... vagy vámpírnak.

Vállat vonok a gúnyos mosolyára, mintha azt mondanám, hogy "Talán észrevettem. És akkor mi van?" Szemet szemét, fogat fogért. Látom, hogy még mindig sóvárog a pasi után. Őszintén szólva élvezem a helyzetet, de igazából ő sem tett olyan durván keresztbe nekem, és hogy lássa, kivel van dolga, talán besegítek neki kicsit. De nem most rögtön, előbb még húzom picit.
- Látom, milyen jól el tudunk mi osztozkodni itt egymás között. Végül is addig jó, amíg van választék - vigyorodom el. Ez a bár már száz évvel ezelőtt is a vámpírok egyik kedvenc helye volt, ami már csak azért is vicces, mert kezdettől fogva boszorkányok vezették. Nem tudom, miért hagyják ezt, vagy miért jó ez nekik. Talán amiatt, mert úgy gondolják, jobb jóban lenni velünk, mint ellenszegülni, a bevétel meg így is úgy is megmarad. És egy vámpír hosszú távon tovább törzsvendég maradhat. Na meg az esetek többségében az áldozatok sem végzik holtan, csak egy kis emlékezet kiseséssel. De az a kettő most nem lesz ilyen szerencsés.
- Nem, én sem vagyok itteni. Bár bő kilencven évvel elidőztem itt egy keveset. De én többnyire csak átutazóban vagyok mindenhol. Ha valahol tovább maradok... az Mystic Falls... Nem hiszem, hogy hallhattál róla, egy kis város Virginiában. - Ha már így megindult a kommunikáció, miért ne informálhatnám. Nem hinném, hogy valaha is betenné a lábát abba a porfészekbe, szóval nem sokat oszt-szoroz, ha ennyit elárulok.
Mivel már korábban eldöntöttem, hogy kegyes leszek, és egy kis közreműködéssel hozzásegítem Ameliát a vacsijához, ezért most ismét elmosolyodom, és felállok.
- Bocsáss meg egy pillanatra - mondom illedelmesen, majd a pulthoz sétálok, egyenes a Lia által kiszemelt fickóhoz. - Helló. A nevem Katherine - mutatkozom be a kezemet nyújtva - Ő pedig a... barátnőm - nyomom meg kicsit a szót. Kezd vicces lenni a helyzet, de az a jó - ... Amelia. Örülnénk, ha csatlakoznál hozzánk egy... italra - vigyorodom el bűbájosan, és szegénykém, ha tudná, hogy az ital ő maga lesz. Még csak igézést sem kell bevetnem, a pasi kiskutyaként követ vissza az asztalhoz, és közben le sem veszi a tekintetét az újdonsült "barátnőmről".
- Parancsolj! A vacsora tálalva - súgom oda egy kacsintással neki, hogy csak ő hallja.

// //

// //

A vacsora, meg a gazdag teríték után kicsit komolyabb, személyesebb témákra terelődik a szó, de álmomban sem gondoltam volna, hogy kiderül: egy városban lakunk. Épp kortyolnék az italomból, amikor bejelenti, hogy ő is nemrég költözött oda, erre viszont majdnem beleprüszkölök a poharamba. Éppen hogy csak sikerült illedelmesen lenyelnem a kortyot, és bájosan elmosolyogni.
- Igazán? Micsoda véletlen! - A végén még kiderül, hogy Mystic Falls a világ közepe. Már meg sem lepődnék rajta, ahogy összegyűlnek ott vámpírok, farkasok, boszik, halottlátók, és immár hibridek is. Meg ugye időközben kiderült, hogy az ősi család is onnan származik, a legújabb hasonmás is oda született. Mintha az egész nyamvadt város egy mágikus zóna lenne. Tényleg, egyáltalán mi a francot csodálkozok már azon, hogy egyre nagyobb a népessége, és egyre különfélébb lények jelennek meg ott? Az Ameliához hasonló, magukat királynőnek képzelő vámpír r*bik megjelenése már a legkevesebb.
- És mégis mi hozott a mi kis városkánkba? Vagy csak a véletlen műve, hogy éppen ott kötöttél ki? - kérdem enyhén oldalra biccentett fejjel, kíváncsian. Őszintén szólva azt erősen kétlem, hogy csak véletlenül keveredett Mystic Fallsba. Aki oda jön, mind okkal teszi. Majdnem mind.
Látom, Ameliát kicsit meglepem a hirtelen kedves gesztussal, de miért ne tehetném ezt meg? Hiszen egyrészt én is szórakozni akarok. Másrészt az én vacsim már biztosítva van, a két srác hűségesen vár rám a sikátorban, amíg itt nem végzek. Harmadrészt pedig minek folytassuk ezt az ellenségeskedést, amikor egyre egyértelműbb, hogy elég hasonlók vagyunk, még egy városból is származunk, egy szövetségesre, jó ismerősre mindig szükség lehet.
Jamesnek úgy néz ki, tetszik, hogy két hölgy társaságát is élvezheti hirtelen. Bár egyértelmű, hogy Lia jobban elbűvölte.
- Szóval James... Gyakran jársz ide? - kérdezem közelebb hajolva, továbbra is angyalian mosolyogva. A pasas valamit magyaráz arról, hogy nem túl gyakran, de most épp kedve támadt kiereszteni a fáradt gőzt. Én azonban már nem igazán tudok figyelni a szavaira, inkább a nyakát lüktető erekkel szemezek. Talán jobb lenne, ha lelépnék vacsizni, mert még elhappolom Lia nasiját is. James közben rendel nekünk még egy kör italt.

Igen, gondolom ilyenkor szokás mondani, hogy milyen kicsi a világ! És tényleg az. Mégis mekkora lehet annak az esélye, hogy egy ekkora városban, mint Chicago, na meg egy ekkora országban, mint Egyesült Államok, pont itt, ebben az ősöreg boszorkánybárban ismerjek meg valakit, akivel egyébként ugyanabban a porfészekben lakunk? Talán egy az egymilliárdhoz. Vagy valami hasonló.
- Valóban, nagyobb a híre, mint amekkora szenzáció - bólintok. Fene se érti ezt. Én is kötődök ahhoz a városhoz, ahogy sokan mások is, akik hasonló cipőben járnak mint én. Mystic Falls valahogy vonzza a különös eseteket és személyeket. Pedig egyébként tényleg nincs ott az égvilágon semmi. Még csak egy rendes bevásárlóközpont vagy szórakozóhely sincs. A lepukkant Grillt leszámítva persze. Az meg még csoda, hogy áll.
- Én is csak nem rég tértem oda vissza, nagyjából egy éve. Ismerőseim élnek ott, akiknél az 1800-as években is időztem egy ideig... - magyarázom meg rövidet a kapcsolatomat Mystic Falls-szal Amelia kérdésére. De ennél többet nem szándékozok elárulni, annyira azért nem bírok a kis vörösben, meg felesleges is.
Figyelem, ahogy félrevonulnak James-szel. Félti tőlem, miután én csábítottam ide neki. Chh! Az én vacsim kinn vár. De tény, hogy némileg megéheztem már, és James is csábító falatnak tűnt. Megvárom, hogy Amelia végezzen a maga kiszemeltjével, mert nem akarok udvariatlanul szó nélkül lelépni, de itt az ideje, hogy angolosan távozzak a két fincsi fiúkáim után.
- Odakinn várnak rám. Megigéztem őket. És ami azt illeti, jobb is lesz, ha megyek, mielőtt itt csinálok vérfürdőt - sóhajtok. - Gondolom még találkozunk. Abban a kis városban nem nehéz összefutni... További szép estét! - köszönök el, és már itt sem vagyok. Nem akarom sokáig várakoztatni az áldozataimat.