Maximus Flannagan

MAXIMUS 'MAXXIE' FLANNAGAN



Alapinfók

Név: Maximus Arnold Flannagan
Kor: 21 év
Nem: Ízig-vérig hapsi...Tán nem látszik?
Faj: Embör
Születés helye és ideje: Franciaország, Párizs; 1990.08.25.

Leírások

Belső tulajdonságok: Hatalmas jóindulat lakozik benne, amit igen jól rejteget. Utál beolvadni a rendszerbe, azaz úgy viselkedni, ahogy a legtöbb vele egykorú. Ennél fogva kétséges, hogy valóban olyan különleges és furcsa, mint amilyennek állítja magát. Okuk sincs kérdőre vonni, Maxxie születésétől kezdve felkelti minden ember érdeklődését, csodálkozva bámulják az utcán is, vagy bárhol máshol a városban. Mind külseje, mind személyisége alapján kilóg a sorból, ami egyáltalán nem zavarja. Mindig vidám, bolond fiú, aki nem törődöm módon legyint mások véleményére. Ha te Á-t mondasz, hát ő biztos, hogy B-t. Szeret ellenkezni a másikkal, mindent játéknak tekint a világon, a haláltól cseppnyi félelmet sem érez, úgy gondolja, hogy rá utána is csak boldogság várhat. Nem hisz Istenben, semmi sincs, amihez igazán ragaszkodna, kivéve saját, igazi valóját, amit igyekszik nem formálni vagy változtatni. Már próbálták, többnyire sikertelenül. Rossz szokásai közé tartozik, hogy nem kenyere a hűség, ha akarna sem tudna ragaszkodni egy lányhoz, valamint a nagy szája, ami általában előbb jár, mint az esze. Gondolnák, hogy ennek ellenére is közkedvelt személy?
Külső tulajdonságok: A külseje több, mint furcsa, legtöbben bolondnak és balhésnak hiszik. Az anyukák igyekeznek eltiltani tőle kislányukat, minden lehetséges dolgot megragadnak ahhoz, hogy távol tartsák gyermekeiket Maximustól. Max magas, szikár termete tekintélyt kölcsönöz ugyan, de akik ismerik, nem félnek tőle. Inkább röhögnek rajta, mintsem tiszteletet tanúsítsanak. Max egy nagy gyerek, aki sosem nő föl, ezt gondolja a társaság, amiben mozog. Arca kemény, rideg vonásokkal van teli, ami miatt sokszor bajkeverőnek nézik. Nagy hiba, le kéne csukni. Bőre sápadtabb az átlagnál, szemei enyhén beesettek, pedig nem él hallucinogén szereken, alkoholt is csak ritkán fogyaszt. Rövid, oldalt kisebbre nyírt haja sötétbarna árnyalatban díszlik kobakján, fülbevalót életében nem hordott. Szemei éjsötétek, amolyan fekete színben játszanak. Nem valami kigyúrt figura, nem is ezzel szokta meghódítani a nő szíveket. Ennek ellenére panasz még nem érkezett semmire, annyira szálkás izomzatú, hogy a modell szakmában megállja a helyét.

Ez vagyok én

Párizs hatalmas város. Rengeteg szépséget rejt, sokan látogatják, de ami igazán fontos és ami igazán lényeges, az csak este látható. A lámpák halvány, pislákoló fényében, a csillagok keblei alatt, az utcák rejtekeiben. Bisztrók, bordélyházak, színházak, hatalmas parkok és persze a Moulin Rouge. Minden megtalálható, ami felkeltheti egy fiatal kíváncsiságát, valamint ami idecsábíthat pár embert csak azért, hogy aztán a kaszinókban pénzéhségre nevelje őket a sok játékgép. Párizs bűnös hely, de csak azok veszik ezt észre, akik egészen mélyre ásnak, teljesen a sötét oldaláig, ahol sok titokra fény derülhet, ha nem vigyáz az ember.

1991.07.08. - Francisco Manuél
"Igen, igen. Pontosan emlékszem mindenre. Tudják, Párizs mindig zűrös hely volt, a mi környékünk pedig különösen. Kettesével jártak-keltek a rablók, zsebtolvajok és egyéb bajkeverők, én pedig kénytelen voltam eltűrni. A kaszinóm máig is a legfelkapottabb hely erre, szóval a bezárásáról szó sem lehet. Inkább felfogadok még két kidobó embert, mintsem véget vessek a habzsi-dőzsinek. Tehát elnézést, folytatnám. Július nyolc, igen tudom már. Fülledt levegő járta át az egész utcát, még este is izzadtam, mint a ló, a kollégák még piszkáltak is vele annak ellenére, hogy róluk szintén folyt a verejték. Nyugalmasság volt ahhoz képest, ami szokott lenni: néhány pasas üldögélt a gépeknél, a nők martinit kortyolgattak a pultnál, a lányaim pedig hátul végezték a dolgukat néhány különleges kuncsafttal. Tudják, protekció által nálam bárhova be lehetett jutni. Meglepő csend uralkodott, mi kártyáztunk a Roulette asztalnál, mert ott kiváltképp senki sem foglalt helyet. Aztán szinte a semmiből, belerobbantak a nyugalomba azok ketten. Igen. Az a nagy magas férfi, tetoválással a vállán, meg az alacsony kis vörös, nagy didkókkal. Kívánatos leányzó volt, meg kell hagyni, de bosszantott. Bosszantott a viselkedésük. Részegen támolyogtak be hozzám, mit sem törődve másokkal. Csókolóztak, a férfi a nőt simogatta, olykor igen kényes pontokon is. Mindenki szeme láttára. Nem foglalkoztak senkivel, dőlt róluk a víz a nagy melegben, de nem érdekelte őket. Ha később nem fizettek volna egy igen vaskos bankóköteggel, akkor talán azt hiszem, hogy suhancok és tán még ki is dobatom mind a kettőt. Ehelyett hagytam, had lépkedjenek hátra az egyik üres szobába, ahol végül gondolkodás nélkül a férfi magáévá tette a lányt, legalábbis a kiszűrődő nyögdécselésekből ezt szűrtük ki. Nevettünk, de még hogy nevettünk. Fél óra múlva végeztek, lerakták elém az említett összeget és viháncolva távoztak. Sok fura eset történt már, de ehhez fogható nem gyakori nálunk."

1992.05.23. - Párizs
A nő cigarettával a szájában foglalt helyet a férfi ölében és kéjesen az arcába fújta a füstöt. Látta, amint Sebastian elhúzza orrát, köhögni kezd, így nevetve lerakta a dohányrudat, nyelvét pedig vágytól fűtötten csúsztatta végig kedvese ajkán. Kezei már az ágyék körül sündörögtek, olykor rámarkoltak a farmer durva anyagára. Apró lakásban voltak, a cuccaik szanaszét hevertek, az asztalon pedig mosatlan edények sorakoztak. Clerence sosem volt nagy háziasszony, ez pedig kifejezetten idegesítette Sebastient. Tévedésből vette el az asszonyt egy részeg júliusi éjszakán és tévedésből csinálta meg a gyereket, aki a szomszéd szobában aludta legédesebb álmát. Elkínzott ábrázattal tűrte, amit Clerence csinál, nem szólt egy szót sem, jól lehet nem mert. A nő igen ingerlékeny volt, már csak súlya miatt is, mivel felszedett pár kilót a terhesség alatt, annak pedig csekély egy hónap alatt még nem sikerült lemennie. A nő látván férje borzadállyal teli ábrázatát, lekevert neki egy hatalmas pofont. - Már nem jó? Hm, Drágám? Csak meg kellett szülnöm azt a nyamvadt kölyköt és már nem kellek? - tekintetében düh csillant, Sebastian nem nézett rá. - Jó. Akkor B@szódj meg! - kelt ki öléből és mellette foglalt helyet, majd a távirányító segítségével bekapcsolta azt az ősrégi tv-t és morcosan bámulta. Sebastian mély levegőt vett, felkapta kabátját és elhagyta a lakást. Átgondolt mindent. A megaláztatásokat, a abnormális életmódot, a lekezelést. Elköltözik, és viszi a kicsit. Biztos volt benne, elhatározta. Márpedig, ha valamit a fejébe vett, akkor abban kevesen tudták megállítani.

1998.09.01. - Sebastian Flannagan
"Persze, ahogy gondolja. Tehát Sebastien Flannagan vagyok, huszonhat éves francia állampolgár. Törzslakos vagyok, már 1972. óta élek Párizsban. Eddigi életem nem volt zökkenőmentes, problémát probléma hátára halmoztam. Érettségi után nem sokkal feleségül vettem egy Clerence Momuient nevű francia lányt, akitől három éve váltam el magánéleti okokból kifolyólag, ezt nem részletezném. Főiskolára nem jártam, igazából elég tanultnak éreztem magam ahhoz, amit szerettem volna csinálni, szóval...a gimnázium után nem tanultam tovább. 1992-ben született meg fiam, Maximus, aki jelenleg hat éves és óvodába jár. Ketten élünk a Mercyfalling utcában, a lapon feltüntettem pontosan a házszámot is. Azért érzem magam ideálisnak a munkára, mert először is: könnyen szót értek az emberekkel. Bármikor, bármilyen helyzetben megállom a helyem, a tudósítások nem okoznának gondot, soha. Időm, mint a tenger, szívesen belemerülnék a munkába, vállalok plusz műszakot is természetesen. Emellett kitűnő érzékem van az egészhez, ezt már a korábbi újság is megírta, amit a papírhoz mellékeltem. Szükségem lenne a munkára, méghozzá sürgősen, mert jelenleg nincs állásom. Kitartó munkaerő vagyok, mindig számíthatnak rám és nem fogok fizetésemelést követelni sem. Már ha ez számít valami. (...)"

2006.02.30. - Fogadó óra: Juliette Huimont
"Hogy Maximus? Ó, hogy maga az édesapja. Értem. Nos, kissé különc kisfiú, bár erre már maga is rájöhetett, ha eleget beszélgetnek. Maxxie nagyon zárkózott, elhúz a társaitól, sosem tart velük a közös játékokban vagy csoportfoglalkozásokban. A minap például észre vettem, hogy magában beszélt. Uram, ne vegye zokon, hogy ezt mondom, de szerintem szüksége volna a fiának egy pszichológusra. Ilyen korban ez egyáltalán nem természetes. Akadnak persze alkalmak, mikor egy szerelmi csalódás mély depresszióba lökheti őket, na de hogy fél éven át? Általában lemegy rajtuk két hét alatt. Valami nincs rendben vele, a maga helyében sürgősen elvinném valami tanácsadóhoz. Egyetlen barátja sincs, cigizik, tegnap pedig részegen ült be az órámra. Nem szeretem ezt, sosem tűrtem az ilyesmit, de nem voltam képes megszólni miatta. Látszik rajta, hogy valami nem stimmel az életében, szeretném, ha beszélgetne vele. A jegyei kitűnőek, érzései nem hatnak ki a tanulmányi eredményeire, nem szeretnénk, ha ez a tehetség kárba veszne. Kérem, tegyen valamit az ellen, hogy nagyobb baj történjen. Hallottam, hogy az édesanyja elhunyt alkoholmérgezésben. Ez is benne lehet a dologban, persze egy szóval sem bántanám a feleségét...azaz az exfeleségét uram, egyszerűen megemlítettem, hogy Max szólt róla. Örülnék, ha rendszeresebben járna a fogadó óráimra, mert nem sokszor láttam magát eddig. Kicsit szenteljen több időt a fiára és kevesebbet a munkájára, ha szabad tanácsolnom. Főleg most, hogy itt a felvételi a nyakukon, nem sokára középiskolába lépnek, ahol még nehezebb lesz és ahol korántsem fognak ennyit foglalkozni a gyerekekkel. (...)"

1991.12.21. - Rosalie Mansfield
"Az a tetű. Hát hogyne ismerném. Bár az előzmények nem túlzottan derengenek. Azt tudom, hogy egy bárban láttam meg. Maguk is láthatják...vagyis gondolom látják, mivel ismerik, hogy nem egy nagy durranás a srác. Sötét szempár, barna tincsek, hívogató tekintet. Átlagos, a legtöbb pasi arra utazik, amire ő is, csak akkor még nem vettem észre. Naivan azt gondoltam, hogy más, mint a többi, talán még szerelembe is eshetek. Leitatott, sőt még valami port is kevert a vodkámba. Olyan bódult voltam, hogy a nevemre sem emlékeztem. Oké, nem akarok félre érthető tőmondatokban beszélni, úgyhogy közlöm: nem erőszakolt meg. Önállóan mentem bele a kis játékába, önállóan vetettem neki magam hanyatt és hagytam, hogy...Igen, igen. Azt. Iszonyú kívánatos hapsi, a dumája pedig valami eszméletlen. De...ettől függetlenül még mindig haragszom rá. Megdöntött, aztán lelécelt. Az egyetlen dolog, amire emlékszek az a tetkója, nagyon bejött. Valami sárkány különböző színekkel átfestve és az egész oldala tele volt vele, a karjáról már nem is beszélve. Nem tudtam, mitől estem hanyatt, volt valami, amit közölt és aztán már könnyű dolga volt. Nem tudom. Hihetetlenül jól sikerült az éjszaka. Hm, talán még fel is hívom. Nem tudod véletlenül a telefonszámát?"

1992.03.22. - Interjú: Maximus Flannagan
- Nem értem. Mit akar ezzel? Azt mondja, hogy csak pár egyszerű kérdés, szimpla kíváncsiság, erre a halott anyámról faggat? Takarodjon innen, vagy emberelje meg magát és tegyen fel normális kérdéseket! - szólt Maxxie dühödten és közben összehúzta magán a köntöst, amit az egyik fotós adott. Gyakran jártak újságírók, riporterek a helyszínre, állítólag érdekli őket a modell szakma. Sokszor Maxre maradt a piszkos munka és neki kellett bájcsevegni az összessel. - Persze. Ne haragudjon. Csak hallottam, és gondoltam...Bocsásson meg, még egyszer nem fordul elő. Tehát jelenleg hol él? Úgy hallottam Párizsból jött, miért hagyta el hát a várost? Miért költözött Mystic Fallsba? - a férfi bőszen jegyzetelt, várta, hátha a fiú ajkain kicsúszik egy válasz, esetleg egy titok, amit hírbe vihet. Maxxie ügyes volt, elhatározta, hogy nem mesél a múltjáról, nehogy a nép majd rajta csámcsogjon. - Igazság szerint már meguntam. Tudom, tudom. Párizst nem lehet megunni, de erre rácáfolnék. A minden utcasarkon látható prostikat és a részeg emberekkel teli bisztrókat is meglehet unni, higgye csak el nekem. Mystic Falls sokkal nyugodtabb, csendesebb. Apám bármikor meglátogathat, én pedig úgy szintén őt. Tökéletes hely a tökéletes élethez. Új életet akartam, amit a modell-szakmával szándékoztam indítani. Mint láthatja megvannak az adottságaim hozzá és... - a férfi rötyögött, hümmögött, ami roppant mód zavarta Maxet, ezért szem forgatva közölte azt, amivel valószínűleg az újságíró nem volt tisztában. - Egyáltalán nem arra gondoltam, hogy egy kigyúrt fazon vagyok. Tudom, hogy kissé nyurgának és sutának tartanak, de nem csak ebből áll az egész. Egy anorexiás csávó vagy csaj is lehet jó modell, ahhoz nem feltétlen szükséges tökéletes alak. Mindent a tekintet és a testtartás árul el, az izmok már csak részletkérdések. - köhögött, a tüdeje már vágyott egy szál cigarettára. Barna tincseibe túrt és ásított egyet. - Vannak álmai, Maximus? Ezen kívül természetesen. Valami más. Mondjuk szerelem? Család? Gyerekek? - kérdezte őszinte kíváncsisággal szemében, mire a fiú csak felhorkant és nevetni kezdett. Jó kedve hamar csillapodott, látván a férfi dühös tekintetét. - Elnézést, először azt hittem, szórakozik. Nem. Ilyesmi álmom nincs. Nem akarom lekötni magam senki mellett, képtelen vagyok a hűségre. Nekem változatosság kell, színes egyéniségek "megkóstolása". És emellett nem fog elférni egy kapcsolat. Az álmom...az álmom, hogy boldog legyek. Kinek, mi a boldogság. Én jelenleg is jól érzem magam. Lehet, hogy cigizek, lehet hogy tele vagyok tetoválva és úgy nézek ki, mint egy utcai suhanc, akinek se apja, se anyja, de tudja mit? Akik ezt látják bennem csak, azokat lesz@rom. Nem érdekel, mert nem ismernek. Majd ha beszéltek velem minimum három értelmes mondatot, akkor elmondhatják a véleményüket. Addig meg csak maradjanak csendben. Bár, ahogy tudom a legtöbb ember olyan, mint a kutya. Ha távol vagy ugat, ha meg mellette, akkor nyal. - megvonta vállát és szó nélkül felállt, otthagyva a férfit, aki ledöbbenve meredt maga elé. Látszólag tanácstalan volt, hogyan vesse majd az imént hallottakat lapra.

Hello Maximus!
Szerintem minden megvolt karakterlapodban, nekem nagyon tetszett úgyhogy el is fogadom!
Mehetsz is játszani!