Donovan Grayson

DONOVAN GRAYSON



Alapinfók

Név: Donovan Grayson (Eredetileg Daniel)
Kor: Ezernél több, de maradjunk annyiban, hogy jobb, ha nem húzol velem ujjat! Egyébként meg örök huszonéves.
Nem: férfi
Faj: ősvámpír
Születés helye és ideje: réges régen, Európában

Leírások

Nem vagyok alapvetően kegyetlen, vagy kiállhatatlan személyiség. Sőt! Elég nyugodt és vidám természetű vagyok. Vagy legalábbis valaha az voltam... és talán még maradt valami bennem ebből. Emberként mindig valami turpisságon törtem az eszem, soha nem tudtam olyan komoly lenni, mint azt apánk elvárta volna tőlünk. Persze jó színész vagyok, és amikor rendre intett, akkor nyugodt maradtam, de amint elfordult, azonnal grimaszokat vágtam. Bevallom, azt élveztem a legjobban ezekben a pillanatokban, ahogy Rebekah kuncogott. Mindig is ő volt a kedvenc húgom, a legfontosabb számomra a családban. És sosem értettem, hogy tudott a történtek után az anyagyilkos Niklaus mellé állni. Persze nem bizonyíthatom, hogy a bátyánk ölte meg az anyánkat. Ez csak egy erős megérzés. Éppen elég erős volt már akkor is ahhoz, hogy a tragédia után ne akarjuk csatlakozni a testvéreimhez, és ne akarjak ott maradni sem, ahol a családunk végleg széthullott. Inkább a saját utamat jártam, és hosszú hosszú évekig próbáltam értelmet találni ennek a végtelen életnek. Voltak... és néha még ma is vannak kegyetlenebb időszakaim. Ezekben az időkben csak az élvezeteknek élek, származzanak bármilyen forrásból. Ha emberi életekkel akarok játszani, akkor abból, vagy a félelmüket, rettegésüket figyelni, az emberi hülyeség határait feszegetni. Túl régóta élek, és vannak olyan napok, hetek, évek, évtizedek, amikor összemosódnak nálam az értékek, a jó és a rossz közötti különbségek. Persze, nem vagyok én isten, hogy csak úgy rendelkezhessek emberi sorsok felett. Nem, ragadozó vagyok, táplálkoznom kell!
Vannak kegyesebb, ha úgy tetszik, érzőbb időszakaim is. Párszor már kipróbáltam, milyen állatvéren élni. Nem bírtam soha pár hónapnál tovább. És nem is próbálom többször. Annak mindig rossz vége van. Amint véget vetek a diétának, azonnal habzsolni kezdek, és képes vagyok ész nélkül lemészárolni fél városokat.
Mégis szeretek vámpír lenni. Csak néha hiányzik a család. Legalábbis ami maradt belőle. És főképp Rebekah. De Klaus dobozokban tárolja őket, mintha konzerválni akarná az egész famíliát. Nekem is ezt szánt. Egy szép kis koporsót. De még idejében megneszeltem, és nem adtam neki rá esélyt. A nevemet megváltoztattam. Viszont ideje lesz felbukkanni, és szembe szállni vele. Azt rebesgetik, hogy Mikael és Rebekah is felébredt. Össze kell fognunk a fattyú ellen!

Ez vagyok én

1883. Anglia
Már aznap feltűnt a lány, amikor a városba érkeztem. Nem lehet nem észrevenni, milyen bájos és ártatlan. Hófehér, selymes bőre, égszínkék szemei, derékig érő sötét hajzuhataga csak úgy vonzza a tekinteteket. Vámpírként is feltűnő lenne, nem hogy egyszerű halandóként. És így... éppen ez a törékenység teszi még vonzóbbá. Olyan, akár egy gyönyörű porcelánbaba, amit félve érint az ember. Hát még én, a felfokozott erőimmel... Kezet csókolni is alig merek, nehogy összeroppantsam apró ujjacskáit. Angyali mosolyával, csilingelő nevetésével pedig egyszerűen belopja magát a férfi szívekbe. De az ő szíve már régóta foglalt. Egy gazdag kereskedő lánya, ő mégis egy földönfutó lovászfiúért rajong. Már kislánykora óta. De a lovászfiú vonzereje mit sem ér egy tehetős, jó vágású orosz nemes mellett, aki ráadásul vámpír, az egyik legősibb, és képes mindenkit elbájolni maga körül. Csak egy kis szemkontaktus kell hozzá, és az egész város az enyém lesz, a tenyeremből eszik, ha én úgy akarom. Legalábbis akkor azt hittem, ennyire egyszerű dolgom lesz.
- Pyotr... - szólít meg remegő hangján Sarah, és mélyen a szemeimbe néz. Mintha ő is képes lenne az igézésre. A maga módján talán képes is. - Pyotr, kérlek... - tekintete esdeklő lesz. Kezdem tőle elveszíteni a türelmemet. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie?! Az itteniek szemében Pyotr Dragunovich vagyok, az orosz földről érkező dúsgazdag nemes. A fél város verseng a kegyeimért, a hölgyek egymáson áttaposva igyekezne beférkőzni a szívembe, mind remek férjjelöltet lát bennem... mind, kivéve Saraht. Hiába minden igézés, minden udvarlás és hajbókolás, nem ér semmit. Pedig isten a tanúm, soha senkit nem akartam jobban, mint ezt a lányt. Már az első pillanatban megmozgatott bennem valamit, úgy ahogy senki más. De a lovászfiú iránt táplált érzései erősebbek minden befolyásomnál, vagy az atyai szigornál. Az apja már rég nekem adta a kezét, még csak bűvölnöm sem kellett. De ez a leányzó továbbra is ellenáll, és itt rimánkodik nekem, hogy mondjak le róla, ő nem lehet az enyém.
- Pedig ha nem jössz hozzám, senkié sem leszel! - dörrenek fel, és ellököm a lányt magamtól. A saját érdekében, mielőtt még komolyabb kárt tennék benne. Szinte rázuhan a kanapéra, és csendesen sírdogálni kezd, amivel csak még jobban felbosszant. Villámgyorsan az ablaknál termek, és szélesre tárom. Kell a friss levegő, hogy tudjak gondolkodni. Sarahnak a szeme sem rebben a produkált sebességem láttán. Tudja, hogy mi vagyok, már hónapok óta tudja. Nem egyszer táplálkoztam is belőle, nem is bírom visszafogni magam, porcelán bőre, kecses nyaka láttán. Ez ellen nincs kifogása... illetve ilyen téren az igézésem jól működik nála. Az elméjére tudok hatni, a szívére nem.
- Gyere ide! - mondom szenvtelenül, szinte fagyos hangon úgy, hogy még csak rá sem nézek. De mire oda ér hozzám, már felé is fordulok. Megfogom apró kezecskéit, közelebb húzom, és a nyakára hajolok.
- Kellesz nekem, érted?! - suttogom a bőrébe, belélegezve haja finom illatát. - Én boldoggá tudlak tenni, mindent megadnék neked. Az örök életet is, érted? Az örök életet! Örökké ilyen fiatal és gyönyörű maradhatnál! - A végére kicsit felemelem a hangom, ahogy belelovalom magam a győzködésbe. De Sarah ismét csendesen pityeregni kezd. Egy villámgyors mozdulattal kitekerhetném azt a szép nyakacskáját. Egy mozdulat, és vége. Inkább, mint hogy másnak adjam. Nem egyszer megtettem már. Temérdek vér tapad az ujjaimhoz, megannyi emberi élet lelte szomorú végét a kezeim által. Vele mégsem tudok így cselekedni. Ismét eltaszítom magamtól, de épp csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek.
- Fuss! Menekülj! Fogd a lovászfiúdat, és tűnjetek el a városból. Menjetek, és ne nézzetek vissza! Soha többé nem térhettek ide vissza! Ha mégis visszajönnétek, én magam végzek mindkettőtökkel! - jelentem ki, mire a lány arcára lassan kiül a jeges rémület. Még csak igéznem sem kell, fél pillanattal később már futásnak is ered, hallom, ahogy sebes léptei visszhangot vernek az épületben. Nem telik bele sok idő, és már tényleg árkon-bokron túl járnak a szívszerelmével. Elengedtem, de dühös vagyok. Féktelenül dühös. Egyetlen leányzó életéért még a mai estén százak fognak megfizetni. Aztán én is elhagyom ezt a keserű várost. Pyotr Dragunovich meghal, és valaki másként születhetek ujjá...

Helló, Donovan!
Érdekes történet, hibát nem találtam benne, szóval elfogadva.

Jó játékot!