Elena szobája

***

Vigyázz Elena-ra, nehogy meghaljon...ezt Klaus komolyan gondolta?! Hisz ez a lány meg sem lepődik, hogy vámpírok élnek Mystic Falls-ban, hogy a barátnője boszorkány, és hogy akiben halálosan beleszeretett, az egy vámpír...de szerencsémre nem egy Alkonyat történet kezd kibontakozni...és most nem akarok illetlen lenni, és részletesen belemenni a dolgokba...maradjunk annyiban, én jobb vagy Edward "Diamond" Cullen-nél...nem vágok világfájdalmas ábrázatot, és... na, jó...én is állatokon éltem, de legalább nem hazudtam azt, hogy oroszlánokra vadászom. Nyíltan vállaltam, hogy nyulakra vadászok...mire az én drága egyetlen szeretetre méltó bátyám körbe röhögött...de Damon-tól mit várhatnék, ő nem változik, és csak remélhetem nem csinál hülyeséget! Két helyen nem tudok egyszerre lenni...és őt sem akarom elveszteni!

Kedves naplóm...

Ma átmentem Elena-hoz...
Bevallom, nem is olyan őrült dolog, amit Damon művel...hogy csak úgy belopózik...és végre Klaus nincs a nyakamon...igen...valami megmozdult bennem, ami nem a vérszomj, hanem valami, ami legbelül, mélyen ott van még...Stefan, aki nem egy érzéketlen, fenevad.
Komolyan, ha Damon-t utálta mindenki régen, akkor engem csoda, hogy nem szúrtak még le...
Ha jól tapasztaltam még nem volt fenn a szobájában...persze jobb lett volna, ha nincs is itt...nem akarok túl hamar inni a medve bőrére, nem akarom, hogy reménykedni kezdjen és aztán nagyot csalódjon, hogy még sincs annyira rendben minden, ahogy kéne és a múltunk már csak elfeledett emlék se. Nem szeretném, hogy higgyen olyanban, ami nekem se megy...elvesztettem a reményt...pontosabban, maga Elena lenne az, utolsó esély, hogy még nagyjából embernek tűnő valami legyek...és Ő hisz bennem...
Még mindig kinn van a közös képünk az asztalán...olyan boldogok voltunk...ez nem lehetett csak álom, hazugság! Sóvárgok a régi énem után, és bár az lenne a legnagyobb baj, hogy Damon is szereti Elena-t, mint az, hogy engem most mindenki utál, és már én is magamat.
Talán még az előtt távoznom kellett volna, hogy a szobájába lép...de bevallom, földbe gyökerezett a lábam...az a finom illat, az a mesés illat, és nem a vére illata, hanem valami más, egzotikus, mely belőle árad...
Bár újra mosolyogni láthatnám és nem miattam aggódni és szomorkodni állandóan.

Miközben a langyos víz végigcsorog a hátamon gondolataim Stefanhoz kalandoznak. Vajon most hol lehet? Mit csinálhat? Gondol rám? Jól van? Szeret még? Vagy elfelejtett? Ezek azok a kérdések, amelyek mostanában minden nap az agyamban vannak. Annak ellenére, hogy életem folyamatos veszélynek van kitéve mégsem félek. Illetve igen, de nem a haláltól, hanem attól, hogy Vele történik valami, és attól is, hogy már nem szeret. A víz halk csobogása ránt vissza a valóságba, fürdőszobám magányába. Elzárom a vizet és kilépek a hideg szőnyegre. Miközben a törölközőm puha testemhez ér érzem ahogy a hideg szellő végigfut a hátamon és a hajamon.
Minden este így zárul a napom. A zuhany után firkálok egy kicsit a naplómba, majd elvesztve minden reményt álomra hajtom a fejem. Rendszerint Stefannal álmodom, de előfordult mát - mostanában egyre többször-, hogy bátyja, Damon szerepel álmaiban. Reggel aztán felkelek, újra a remény halvány sugarába kapaszkodom, elmegyek suliba és folytatom a megszokott életem. Néha Damon visz suliba, ilyenkor mindig sokkal vidámabb vagyok. Előfordul az is, hogy itt van velem amíg el nem alszom, de ma nincs. Tudom, hogy nem is lesz. Miután szárazra töröltem magam belebújtam a hálóruhámba. Élvezem ahogy hozzásimul a testemhez a finom anyag. Kezeimet végigjáratom derekamon és csípőmön. Ettől az érintéstől mindig Stefan jut eszembe. Ez már beteges nem? Sóhajtva fordulok a tükör felé, hogy megfésüljem a hajamat. Élvezem ahogy a fésű fogai kisimítják a gubancokat barna hajzuhatagomból. Sajnos ez a fésülködés is csak néhány percig tart, egyszer kénytelen leszek kilépni a fürdőszobám falai közül, be kell lépjek a szobámba, ahol annyi minden emlékeztet a boldog életemre.

Sóhajtva lépek be a szobámba, de amint belépek még a lélegzetem is elakad. Megrázom a fejem, hogy elűzzem belőle Stefan arcát, mert az nem lehet, hogy itt van nálam. Biztosan agyamra mentek a múlt emlékei és már hallucinálok. Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy amikor belépek a hálóba ő itt van és engem néz. Lehunyom a szemem és lassan emelem fel újra a szemhéjaimat, hogy ne fájjon majd annyira ha az álomkép eltűnik. De most ezzel a fájdalommal nem kell szembenéznem, mert még mindig velem szemben áll. Érzem ahogy testem bizsergés járja át, szívem gyorsabb ütemet dobol, és minden erő kimegy a lábamból.
- Stefan ... Hallom saját magam erőtlen hangját, a következő pillanatban meg már a karjaiba vetem magam. Kezeimet átkulcsolom a nyaka körül, lábamat a derekán, arcomat a vállára hajtom és zokogok. A remény, ami néhány perccel ezelőtt még oly messze volt tőlem ismét visszatért. Iszonyatosan mérges vagyok rá, de dühömnél sokkal erősebb a boldogságom és a szerelmem. Nem érdekel semmi. Nem érdekel, hogy ennek majd vége lesz, csak ölelni akarom, érezni, hogy itt van.
- El sem hiszed mennyire hiányoztál ...

Varázslatosabb volt, mint ahogy emlékeztem rá...bár be kell valljam, a dolgot az is erősítette, hogy az a kis ruha, vagy még annak sem nevezhető, anyag ami rajta volt őrült szexisen emelte ki kis termetének buja vonulatait.
- Nem kéne így öltöznöd, még Damon rád veti magát álmodban... - szólaltam meg, hangom érdes volt és kemény, de mélyen a féltékenység és az aggodalom bujkált benne. És ismertem annyira a bátyámat, hogy tudjam, ha nem is mászik rá Elena-ra, akkor szimplán megédesíti az álmát az ő perverz kénye kedve szerint.
- És miért nem viseled a nyakláncot?! Így bárki megbűvölhet... - féltettem, igen, és most szánalmasan lebuktam. Hisz itt ólálkodtam a szobájában, látni akartam...de ő piszkosul elcsábított és az ujjai köré csavart azonnal, amit semmilyen Klaus féle hipnózis nem tudna gyógyítani. És ahogy nyakamba veti magát, ahogy lábai bilincsként ölelnek körbe, mely rabságból sose akarnék szabadulni, elveszek...finoman karolom át, hajába túrok, melyet most moshatott, így a nedves hajzuhatag illata elbódít teljesen, és belé temetem arcomat...mélyen szívom be illatát, mely előhozza a rég elfeledett emlékeket, a gyönyörű együtt töltött órákat, és ha képes lennék rá, most sírnék...de hiába üvölt bennem mélyen az a régi Stefan, akibe Elena szerelmes...kifelé csak egy érzéketlen rideg vadállat képe látszódik. Tompa érzetek vannak, mint előbb is az óvás, és a féltékenység...de félek Elena ezt nem hallja ki monoton hangomból.
Te is hiányoztál...ezt akartam mondani...akartam, ott volt a nyelvemen, már szinte formáltam a szavakat, hang még se jött ki a torkomon...