Damon szobája

Miután felébresztettem Mikaelt, és még szerencsésen túl is éltem az első találkozást vele, amikor én lettem a vacsorája, úgy döntöttem, hogy elhagyom Mystic Fallst, ezt a nyomorult kis porfészket végre, és olyan messzire húzok innen, amennyire csak lehet. Mikael nem egy átlagos vámpírvadász, veszélyes, és most talán egyetlen célja, hogy végezzen Klausszal, de ha ezzel megvan, biztosan keres majd új elfoglaltságokat. Én pedig nem akarok az útjában állni, sem többé találkozni vele, ha nem muszáj. Biztonságosabb nekem jó messze lennem a dolgok sűrűjétől, és egy biztonságos helyen kivárni a hírt, hogy Klaus már nincs az élők sorában. Mármint értitek, hogy értem. Szóval... ez volt az eredeti terv, lelépni, eltűnni, amilyen messzire csak lehet, és amint itt már nem volt rám szükség, el is tipliztem, de nem tudtam megmaradni sokáig egy helyen. Nem is akartam. Mert az az igazság, hogy nem szeretnék kimaradni ebből. Túl régóta menekülök Klaus elől ahhoz, hogy csak úgy szépen árnyékba vonuljak, és telefonon értesítsenek arról, hogy vége. Látnom kell, és nem csak azért, mert a saját szememnek hiszek a legjobban, és akkor lennék nyugodt, ha megbizonyosodhatok arról, hogy megölték. Klaus tönkretette az egész életemet, ami nem röpke 6-7 évtized, mint az átlag embereknél, a szerencsétlen halandóknál. Több mint fél évezredem telt el rettegésben. Ráadásul annak idején elérte, hogy belé szeressek, aztán fel akart áldozni, és a szökésem után bosszúból lemészárolta az egész családomat. Nem tudok megelégedni annyival, hogy a halálhírét várom. Legszívesebben én magam döfnék karót a szívébe, csak sajnos nem tehetem, én ehhez egyedül kevés vagyok. De részt vehetek benne, a tervek szövögetésében, és igazából néha úgy érzem, akár fel is áldoznám magam, ha ez segít. Na jó, nem, ez azért nem igaz. De vissza kell térnem, vissza Mystic Fallsba, és kivenni a részem az egészből. Mivel a Salvatore házban lehetek a legközelebb a tűzhöz, ezért egyenesen oda megyek. Gondolom nem fognak repesni az örömtől, hogy újra látnak. Stefan mostanában amúgy sem a kedvességéről híres, Damont meg jelenleg két dolog érdekli: Klaus halála és Elena. De azt ők is nagyon jól tudják, hogy a célunk jelenleg egy, segítségre meg mindig szükség lehet, szóval remélhetőleg meg fognak békélni vele, ha kicsit ismét beköltözöm hozzájuk.
Megérkezésemkor a ház teljesen üres, de nem igazán zavartatom magam. Beköltözöm a régi szobámba, ahol pár hónapja is laktam, aztán fogom magam, és lezuhanyzom. Jobb dolgom most úgy sincs, amíg a házigazdákra várok. De törölköző nincs sehol. Pedig kelleni fog egy. Mivel Damon szobája van közelebb, ezért oda settenkedek be, és hamar meg is találom, ami nekem kell. Magam köré csavarom az ottani fürdőből szerzett törölközőt, majd épp visszalépek a szobájába, amikor Damon is befut.
- Helló! - villantok rá egy ártatlan mosolyt. - Hát megérkeztél. Remélem nem gond, hogy kölcsönvettem az egyik törölköződet... - mutatok magamra, és teljesen fel vagyok készülve a lehetséges őrjöngésre, udvariatlanságra, arra, hogy akár szó szerint kidobjon a szobájából, amiért kérdés nélkül bepofátlankodtam ide, amíg nem volt itthon. Számítok rá, hogy megkapom ezért a magamét - bár talán meg sem lepődik már, nem ez lenne az első alkalom - mégis angyali mosollyal az arcomon sétálok közelebb.

Majdnem felnevetek a csodálkozó, ábrándos tekintete láttán. Egyértelmű, hogy egy pillanatra összekevert a hasonmásommal. Kár, hogy ilyen hamar lelepleztem magam. Még játszadozhattam volna vele egy kicsit. Most már mindegy. Illetve... egy kis játékot még így is beiktathatunk.
- Te részeg vagy? - figyelem az imbolygó járását, meg a wiskeys üveget, ami fel-le jár a kezében, ahogy a szájához emelgeti. De szédelgés ide vagy oda, szépen kikerül, és eltántorog az ágyhoz, majd leveti magát. Csalódást színlelve, lebiggyesztett ajakkal nézek utána, amiért csak így itt hagyott.
- Tévedsz, édes, drága Damonöm - mondom aztán mézes mázasan, és megengedek magamnak egy halvány mosolyt. A próbálkozását, hogy elűzzön, teljesen figyelmen kívül hagyom. - Éppen hogy téged kerestelek. Stefan egyébként sem beszámítható mostanság. De ahogy elnézlek... jelenleg te sem - sóhajtok egyet, majd Damon szekrényéhez lépek, és kiválasztom magamnak az egyik ingét. Az kényelmesebb viselet, mint a törölköző. De rendes ruháért most nem vagyok hajlandó messzebbre menni, mert ha kitenném innen a lábam, fogadni mernék, hogy azonnal kizárna. Akkor meg lőttek a mai szórakozásomnak. Mehetnék punnyadó részegeket nézni... vagy kóstolgatni a Grillbe. Ahhoz meg most nincs kedvem. Magamra kanyarintom a kiválasztott, halványszürke inget. Épp a térdemig ér. A törölközőt meg egy székre teszem.
- Most ezt is kölcsönvenném, ha nem baj... - simítok végig magamon. Ahogy most Damon kinéz, nem hinném, hogy sokat lázadozna ez ellen. Az ágyához libegek, és leülök mellé.
- Na halljam! Mi ez a nagy keserűség? - biccentem oldalra a fejem, és a szemkontaktust keresem a mennyezetet bámuló Damonnel.
- Na jó, ez amolyan költői kérdés volt. Gondolom amiatt a kis... - visszafogom magam, hogy ne használjak olyan szavakat, mint mártír, álszent, unalmas liba... és hasonlókat Elenára. - Mármint nem hehéz kitalálni, hogy a hasonmásom miatt ittad így le magad. - Őszintén szólva enyhén szánalmas Damont így látni. Nem az a fajta, aki a nyálát csorgatva epekedik egy számára elérhetetlen... szürke kis egér után. Egy kicsit az emberi énjére emlékeztet, de még akkor sem volt ennyire... gáz. Utat engedett az emberségének Elena miatt. Ebbe fog belepusztulni, bár szerintem ezt ő is tudja. Hisz úgyis Stefan viszi végül a hercegnőt, akárhol is tartunk épp a mesében.
- Szegény, szomorú Damon - hajolok fölé, kitakarva a menyezetet, és egy apró, finom csókot lehelek az ajkára, szinte alig érintem. Ez viszont épp elég figyelemelterelés ahhoz, hogy kicsórhassam az üveget a kezéből. Ő már ivott eleget. Én meg így túl józan beszélgetőtárs leszek hozzá. Amint megszerzem az üveget, egy szempillantás alatt az ablakhoz suhanok, és kuncogva ülök fel a párkányra.
- És mondd csak, mégis meddig akarod folytatni ezt az önsanyargatást? - kérdem láblógatva, majd kortyolok a whiskeyből.

Figyelem a gyászos, plafonbámulós ábrázatát a rajta átsuhanó gondolatokkal együtt. Nem látok a fejébe, nem tudok gondolatokat olvasni, de nem is kell. Anélkül is tudom, hogy merre jár. A szerelem szívás. Ötszáz éve is az volt, másfél évszázaddal ezelőtt is az volt, most is az. Szívtelennek tartanak mind. Kegyetlen, könyörtelen, önző r*bancnak. És az is vagyok. De nem csak ennyi lennék. És nem voltam mindig ilyen. Önző és céltudatos igen, de kegyetlen és manipulatív nem. De tanultam a hibáimból. Fél évezreddel ezelőtt beleszerettem valakibe, aki csak kihasznált, és fel akart áldozni. Aztán megszöktem, és emiatt a családomon állt bosszút, lemészárolta őket egytől egyig. Majd évszázadokig üldözött, és elvett tőlem mindent, és mindenkit, aki egy kicsit is fontos volt. Vagy szándékosan, vagy a tudtán kívül. De az, hogy folyamatosan menekülnöm kellett, az épp elég ok volt ahhoz, hogy senkit ne engedhessek közel magamhoz igazán. A Salvatore fiúknak mégis sikerült belopniuk magukat a szívembe. Mindkettőt másért szerettem. De szerettem őket. Akár hiszik, akár nem. Így volt. Magamat azonban jobban, a saját életem fontosabb volt, ezért őket is el kellett hagynom, azzal a hittel, hogy a többi vámpír között sínylődök. Ezt sem fogják soha elhinni nekem, de nem volt könnyű. Viszont nem is számít már, hiszen mindketten a drága kis Elenáért epekednek. Olyan lehangoló. Jó, talán egy kicsit féltékeny is vagyok. Igen, szeretnék ismét én lenni a középpontban. De meg tudom érteni őket. Elena ember, törékeny halandó, a maga módján befolyásolható és ártatlan. Ők is ilyenek voltak valaha. És ezek a tulajdonságok a maguk módján lehetnek igazán vonzóak is.
Gúnyosan elmosolyodom, amikor Damon a szavaival megszakítja bonyolult gondolatmenetemet.
- Oh, dehogynem kérsz belőlem, kedves Damon. - Hagyom most figyelmen kívül az első kérdéseit, hiszen ilyen beszámíthatatlan állapotban hiába is kezdeném el neki ecsetelni az ittlétem okát. - Hiszen ki másra számíthatsz most rajtam kívül? Talán az öcsédre, aki épp kegyetlenül végigkóstolja a fél várost? Vagy a kis Elenára, aki folyamatosan Stefan után epekedik, és ha kell, milliószor feláldozná magát, csak hogy megmentse az emberségét? Lehet, hogy most jó a te vállad is, hogy kisírja magát, de mindketten tudjuk, hogy végül az öcsédet fogja választani... - Mondom ki a kegyetlen igazságot. - Hát persze hogy tudod, hiszen ezért iszod magad lassan eszméletlenre. - Kényelmesen elhelyezkedem az ablakpárkányon, és onnan figyelem tovább a kínlódását.
- Ugyan, kérlek! Engem akarsz becsapni, vagy magadat?! - ingatom a fejemet, amikor azt mondja, nem Elena a baj. De a következő szavaival már saját magát hazudtolja meg.
- Őszintén szólva nem értem Elenát - mondom kicsit eltűnődve, majd meghúzom az üveget. Aztán kibámulok az ablakon a lemenő nap irányába. - Vagy talán mégis... Csak tudod, esetünkben ez máshogy volt. Fordított volt a helyzet kettőtökkel. Stefan volt a rosszfiúsabb, a határozottabb... te pedig az érzékenyebb... De sokat változtatok mindketten. Stefan most... nos ő... a végletek embere, illetve vámpírja lett. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz, de igazából számomra mindkettő unalmas. Amíg jó volt, késztetést éreztem, hogy egy kicsit megpiszkáljam, kifordítsam önmagából. Amit most csinál, az viszont egyenesen lehangoló. Te viszont... - ismét felé fordítom a tekintetem, és a szavakat keresem. A düh szikrái villannak szemeiben, miközben nekem támad. Ismét figyelmen kívül hagyom a szavait, és elmosolyodom.
- Látod, te pedig ilyen lettél: lobbanékony, szeszélyes, vad. Teljesen más vagy, mint emberként. Sokkal izgalmasabb. Ez szexi. - Huncut fény villan a szemeimbe, miközben egyik kezemmel végigsimítok az arcán, majd a kezem lefelé halad, és a mellkasán siklik lefelé. Aztán a felsőjénél fogva közelebb rántom magamhoz. Még mindig a párlányon ülök, onnan hajolok lejjebb hozzá.
- Majd időben megtudod, hogy miért vagyok itt... - suttogom az ajkai közé.