Régi Salvatore birtok

...

Kedves naplóm...

Igen, tudom, azt ígértem nem írok már többet beléd, de milyen elrakni egy félig teleírt füzetet...de bevallom, nem ez az indok, hanem muszáj tisztán látnom saját magamat. Amikor úgymond az eszemnél vagyok, akkor le kell írnom papírra a gondolataimat, hogy egy újabb őrült pillanatnál visszaolvashassam, és emberségemet önerőből megtalálhassam...
Múltkor Elena-nal ragadtam, nem terveztem...és csak remélhetem, hogy nem bántottam...nem kellett volna elmennem hozzá, de öntudatlanul cselekedtem. Azt vettem egyszer csak észre, hogy a szobájában vagyok, nem csak szimplán a háza előtt, ott állok a szobája közepén, és elveszek az illatában...
Én balga!
De nehéz valakitől úgy távol tartanom magamat, hogy Klaus azt parancsolta védjem meg!
De nem tudom már mit akarok...bántani őt semmiképp, Klaus ki is nyírna, de nem tudom, egyszerűen nem tudom! Talán hagynom kéne, hogy a bátyám életében először, végre boldog legyen, hisz őt már megszelídítette ez az őzike teremtés, és lehet...nekem nincs is már rá szükségem.
Szeretem őt...azt hiszem...vagy legalábbis szerettem, és ez az érzés nem múlt el nyomtalanul...de Damon is szerette Katherine-t, de mikor közölte, hogy engem szeret, mintha százötven év nem is létezett volna...és bevallom, akkor is magamat okoltam, hogy én vagyok a hibás, amiért Katherine engem szeretett és nem Damon-t, hogy miattam lett ilyen a testvérem, amilyen, hogy miattam tört ki ez az egész, a farkas harapás, Klaus hibridsége...Damon már körbe röhögött volna...szerintem a naplóm olvasásakor nevetni is fog...hogy ennyire magamon viselem a világ terhét...
- Katherine?! - mosolyodtam el, ahogy megéreztem a jelenlétét.